A gyógyulás, mint út

2021.03.11

Elhatározod... így kezdődik minden. Valójában ez az első lépés, mielőtt még akár egyet is moccantál volna. A lehető legmélyebben meghajlok a tény előtt, hogy a döntési jogkörömnek egyszer, valahol van egy határa.

Ez a határ nyugalommal tölt el, ha nem látszik, és aggodalommal, amikor megmutatja magát. Annyira azért sose nyugodj meg, hogy átcsapj egy bánatos nemcselekvésbe, csak azért, mert valami, amit nagyon szeretnél, nem történik meg azonnal, nem látható még! Érdemes hinni az elhatározás erejében!

Szilárdan hiszem (mert tudni azért nem merészelem), hogy neked is van egy belső hangod. Mindenkinek van belső hangja. Pontosan emlékszem, hogy hányszor akart szólni hozzám, de én becsuktam előtte az ajtókat. Pontosan látom, hogyan, milyen eszközökkel, és mindenáron igyekeztem elhallgattatni, magamat elringatni: "jól van ez így".

Valamit (több dolgot is), ami "szar", beemelni a komfortzónámba, és függővé válni a "szartól". Szilárdan hiszem (mert tudni azért nem merészelem), hogy sokan teszünk így.

Zacskós megoldások. Könnyen elkészíthető, sós és legalább meleg - kevés tápértékkel. Ilyen kajákon éldegélünk, és ilyen súlyú információkkal próbálunk egyensúlyban maradni.

Azt rebesgettem, hogy a gyógyulásomról fogok írni. Jogosan hiszed azt, hogy megtörtént. De nem! Itt ülök a kellős közepében! Mondhatnám úgy is, hogy dologidő van. Az első lépést megtettem. Igen. Pontosan azzal, hogy elhatároztam, hogy kilépek a testi fájdalmaim komfortzónájából.

Voltak már próbálkozásaim - az maradt, aminek neveztem: próbálkozás. Ilyenek:

"fáj - de majd elmúlik"

"Fáj - de csak azért is!"

"Fáj - de jól bírom a fájdalmat"

"Fáj - de lehetne nélküle is!"

"Meg akarok gyógyulni! A kurv@ életbe!"

És ezek után következett a

"Fáj - nézzük, mit lehet csinálni, hogy ne fájjon!"

Fáklyavivő láz-adóként nem hagyom ki, s megkérdezlek téged is: "és te hol tartasz a fájdalmaiddal?"

Az utolsó mondat már hordozza a lehetőséget, hogy elmozduljunk abból az állapotból, helyzetből, még akkor is, ha annyi a pillanatnyi megoldás, hogy "két bogyó az arcba". Ilyenkor a kívánatos lelki áttörést majd egy gyomor-, vagy bélnyálkahártya áttörés fogja elősegíteni. Ehhez naponta nem kell bevenni túl sok bogyót, megjön az hamar!

"Nézzük! Mit lehet tenni, hogy gyógyuljon!"

Amióta az emberi test anatómiájával foglalkozom, egyre csak tátom a szájam, hogy milyen csodás konstrukció is a testünk! Rengeteg lehetőség és tartalék van benne - a túléléshez; hogy átmehessünk a szükséges beavatásainkon. Bele van kódolva az egészséges működés visszaállításának a lehetősége. És úgy gondolom, hogy a maximalisták fognak a legnehezebben gyógyulni, mivel csak a végeredményre koncentrálnak, és nem számít nekik az út szépsége. A gyógyulás útja.

Pedig itt is az út maga a fontosabb. Felvetődik a kérdés: "meg lehet ebből gyógyulni?" És akkor az orvos, gyógyító helyzetbe kerül. Az, hogy másoknak sikerült, még nem jelenti azt, hogy neked is fog. Mit mondjon? Kicsit segíthetnénk nekik azzal, ha úgy kérdeznénk, hogy "lehet-e ebből gyógyulni?" Mert akkor a sokkal jobban megérinthető folyamatra kérdezünk rá, és nem a befejezett állapotra, ami vagy bekövetkezik, vagy nem.

Ötvennégy éves vagyok. A szervezetem tartalékait igencsak megdézsmáltam. Gyertyaégetésből sem vagyok rossz. Én középen is meggyújtottam, mert azt kevesen csinálják. És nekem ugye muszáj kitűnni, hogy észrevegyenek. De inkább arra lett volna szükségem, hogy elismerjenek. A bibi ugye a kezdetekben van elásva. Szüleim soha ki nem mondott keserve, hogy akkor lettem volna a legjobb gyerek, ha nem vagyok. Sokat gyötörtem magam emiatt, és szerintem ők is gyötörték magukat - és persze engem is. Most azért hoztam ezt ide, hogy magyarázzam a gyertaégetési bizonyítványomat. Az üzenetem lényege, hogy "ismerd meg, szeresd magadhoz, és tanulj meg élni vele és nélküle" -Éppen, amire szükséged van belőle. A Te Sorsod, Múltad, Történeted. Rólad van szó.

A gyógyulás útja nem egy töretlenül felfelé ívelő út. Miközben elhatározom, hogy a lerágott perifériás idegeimet rábírom még egy menetre, pénzt kaparok a gyógyíttatásomra, átélem, hogy romlik az állapotom. Tegnap a húst két kézzel kellett klopfoljam.

Találkoztam a hárítással is. Jaj, hát jött szembe az úton az ingadozó, emelkedett vérnyomás, és nem akartam köszönni neki. Pedig szólt a belső hang már egy ideje, hogy szedjem azt a büdös zöld bogyót rendszeresen. Ám én csak akkor vettem be, amikor már éreztem a fejemben, hogy bizony felment a pumpa. Akkor lekapta a vérnyomásomat egy fél óra alatt, és jóság volt egy darabig.

Mivel érdekel, hogy mi történik a testemben, olvasgattam, tájékozódtam. A vérnyomásom még nem magas, csak a szokásos értékeimhez képest emelkedett. Illetve ingadozik, ami a változó kor terméke, és a kikopott nyaki csigolyáké, és persze ott van az a tény is, hogy az én fő számom a hatos. Na, ha én vagyok az a Hatos, akkor igaz rám a válaszutak előtt való toporgás, a bizonytalanság, ha úgy tetszik: ingadozás. Ezért feladatom a döntéshozás gyakorlása. És a felelősség vállalása a döntéseimért. Szóval, ha vége van a kunyhónak bennem, akkor vége van, ott, ahol, és pont. El sem jut az agyamig, hogy ezt ki, hogyan fogadja.

Azt mondom, nagyon köll vigyázni a demokráciával, mert gyakran úgy akarjuk alkalmazni (a legjobb szándék mellett), hogy képtelenek vagyunk egyébként rendet tartani a rendszerben. Pozitív értéknek állítjuk be a határtalanságot, a parttalanságot (egy képnek is van kerete - jó esetben); szabályok és tudás nélkül akarunk demokráciát működtetni. Az eredmény majd megmutatja, hogy ez rendben van-e így. Tehát az a feladatom, hogy keretet adjak az arcképemhez.

Szóval az ingadozás a maga testi és lelki vonatkozásaiban íme most feltárásra került. 17 év kemény munkája, amit itt leírtam pár sorban. 14 év gyenge kezdést követett 3 év turbó. És most vagyok a közepén! Hát hogy is mondhatnám, hogy elértem a célhoz, amikor itt ülök hajnalban, és éppen az ingadozó vérnyomással randevúzom? Beveszem a büdös bogyót és kérek egy időpontot a kardiológiára, miközben két kézzel klopfolom a húst, és megkérem a páromat, hogy fésülje át a hajamat, mert nem tudom felemelni a kezeimet.

Ja! Hogyan tudok így masszírozni? - Van az a mágikus idő, amikor mindez semmivé válik. Nincs. Csak a pillanat van, amikor mindent oda adhatok, ami hozzá tehet embertársam boldogulásához. Ez ÉnIdő számomra is. A fájdalom átvezet egy másik tudatállapotba. Ahol nem fáj. Mindaz, ami veled és velem ma van, a pillanat, amiben minden idő és minden tér egyszerre van jelen, azzal együtt, amit gondolunk róla - az is távol kerül

Szép, ahogy virrad! Itt az idő aludni!