Andrea Csakazértis - novella

2020.10.30

Egy évvel ezelőtt... léptem ki a kereskedelmi kötelékből - egyébként munkaviszony volt. S mint ilyen, egy kötelék. Egy évvel ezelőtt itt, ahol most ülök a tetőtérben, erősen hideg volt. Nem voltak falak, nem volt szigetelés, és persze nem voltak képek a falon, és kályha sem volt... És ötletem sem volt, hogy hogyan, de elhatároztam, hogy december 20-ra készen kell lennie a Bagolyvárnak, melyet majdnem két esztendeig nélkülöznöm-nélkülöznünk kellett.

Az élet egyébként szép. Csak Bagolyvár nélkül mégsem olyan, mint Bagolyvárral, ahová el lehet tűnni a világ elől - bekuckózni, forró teát szürcsölni, filmet nézni, ami csak engem érdekel... Néha barátokat hívni, és együtt lenni...

Ott álltam a kezemben az első hungarocell darabbal, és volt egy fűrészem is... valahogy be kellene szabni oda... Abba a ferde síkba. Be kell szabni, mert ha besikerül oda, akkor nem lesz itt többé hideg... Hanem finom meleg, és pattogó tűz a kályhában - ahogyan elképzeltem. És öröm lesz és ölelés... Ez a Bagolyvár-álom...

Hirtelen kialudt az egy szem fényforrás, és ott maradtam a sötétségben egyedül... akkor még nem volt rendes alja sem a várnak, csak a gerendák, melyeken egyensúlyozhattam ügyesen, ha odébb akartam menni... De most ott maradtam a teljes sötétségben éppen egy deszkán állva... És akkor még jobban nem tudtam, hogy mi lesz...

Túléltem. Egyébként az egész olyan volt, mint egy munkatábor. 12 órát simán lehúztam fent, napi terveket készítettem: "ma eddig és eddig kell elkészülnie. Ma addig a gerendáig fejezem be." És nem volt "elfáradtam". A telefonom volt a társam. Furcsa mód történelmi videókat néztem holokausztról és munkatáborról. Emberi sötétségről, gyűlöletről és szenvedésről.... Szerintem közöm van hozzá...Annak az emlékezetnek, melyet morfogenetikus örökségnek nevezek el. Mások előző életnek hívják.

Andika Csakazértis csupa maszkulin cuccost tesz magáévá: megtanulja, mennyi a 20 centi, milyen a 90 fog, és hogy mennyi anyagra lesz szüksége ahhoz és ahhoz saccperkábé... Azért ezt sem gondoltam volna magamról....

Szóval haltam meg a munkába, és haltam meg az emlékeztető dokumentum filmekbe. Taccsra vágtam a az izmaimat, inaimat, térdemet, csuklómat. Néha úgy tűnt, hogy a következő reggel nem létezik. De létezett! Fanatikus lettem. Agyhalott.

Keményen tanított a Bagolyvár, hogy a munkát bizony abba kell hagyni és másnap folytatni, és amikor az eredmény lassabban mutatkozik meg, az igazi gyönyör!

Egyedül éreztem magam. Csak az volt a fontos, hogy haladjak, és hogy napra nap fel tudjak mutatni valami eredményt. És mint a mesében, kaptam segítséget is. Hiszen voltak helyzetek és munkafolyamatok, melyek már meghaladták volna az utolsó erőmet is. Aztán megtanultam lambériázni, és gipszkartonozni is. Festeni is kellett... Kikreatívkodtam magam... egy rakás "nemlehetmegoldani", meg "denehézleszmegoldani" oltás mellett. A "csakazértis" ezúttal hasznos volt. Valóban sikerült! "Nem ismerek lehetetlent? Pofára fogok esni!" - mondta apám. Igaza volt. De a minta, a példa tanít igazán. És apám felépített egy kis házat a semmiből, csakazértis, mindennek ellenére, túl az 50. X-en... Immár 50 éve...  Szerintem ő sem tudta, hogyan, miből... Miről beszélt?

Egy napon laza mozdulattal átvágtam az újonnan elkészült fűtés csövet, és a Niagara beköltözött a házunk padlására. Az a jelenlét, amikor nem gondolkozol, hanem teszed, amit kell. De nem is tudod átgondolni, hogy mi lenne a jó megoldás... Volt már veletek is ilyen?

Itt az volt a megoldás, hogy gyorsan le kellett jutnom a kazánig, leeresztő szelepet kinyitni, és a vizet leengedni. Persze, lehet, hogy más megoldás is jó lett volna. De nekem nem volt időm gondolkozni. Az eddigi munkánk megóvásáért és a minél kisebb károkozásért rohantam. Hogyan is gondolhattam volna át, hogy nem fog az egész rendszer idepisilődni? Hát ez sem volt semmi! A nagy futást egy nagy üvöltéssel zártam. Ez volt a pszichoterápiás rész.

Akkor nőttünk fel -szerintem - amikor belátjuk, ha valami nem megy. Például nekem nem ment a mozaik rakás. Most az mindegy, hogy nem volt hozzá már elég türelmem, vagy tényleg nagyon hiányzott a technolozsí, de le kellett erről mondanom. És megvenni valami olcsó járólapot, amiből aztán a kályha mögötti falat burkoltam. Az ember vágta, és ragasztottam. Elba... valahol ? El. Szerintetek észre lehet venni? Igen, de senki sem fogja méregetni a fugák vastagságát. Megcsináltam. Megcsináltuk. Használható és nekem egyszerűen szép. 

A többes számot kicsit jobb szívvel használnám, ha kevesebb lett volna a "nem tudod megcsinálni", a "minek az" és a "nem fog működni", a "most nem érek rá" és a "hova sietünk, tán viszik a házat", valamint a "jóleszaszúgyis". Viszont visszavonhatatlan köszönet a villanyhálózatért, a járófelületért, amely igaz csak akkor készült el, amikor már megtanultam végre egyensúlyozni a gerendákon, és hatalmasakat esni, anélkül, hogy beszakítanám a földszinti fa mennyezetet, ha felbotlottam...

S köszönet mindazokért a műszaki megoldásokért, melyeket nekem nem volt tehetségem kitalálni. (Istenem, mennyit sírtam tehetetlenségemben!)

A legjobban azt fáj, hogy azt képzelem, valójában nem együtt akartuk, csak én akartam igazán... Ez egy titok, senkinek sem mondom el, hogy nyeltem egy jó nagyot, amikor tegnap azt mondtad, hogy milyen jól megcsináltuk a tetőteret. Tudom, lehetnék megértőbb. Meghalt a fiad. Nem megy az üzlet, hol ezért, hol azért... Pedig megtetted, amit meg tudtál tenni. KI mondhatja meg, hogy mikor fáradhatsz bele az egészbe? Én sem falaztam mozaikot, mert nem tudtam megtenni. Képtelen voltam rá. És még mennyi minden másra is képtelen vagyok! Kegyetlen vagyok, ha rólad van szó, és elnéző magammal. Rendben van ez így?

Akarja-e az itt jelenlévő Andrea Csakazértis felfogni a felfoghatatlant, megérteni az egyébként megérthetetlent, és megpróbálni átugrani a saját árnyékát? - Mielőtt leoltják a villanyt...