Bubám

2019.10.31
Világítás
Világítás

Már nem emlékszem, hogy pontosan melyik napon... október utolsóján, vagy november elsőjén... De ekkortájt felragyogtak a mécsesek a szobáink ablakában... Minden holtunk emlékére, iránymutatásra, a fényességre való törekvésre... Nem tudom, mi célból, de szép volt, meghitt és örök...

Így én ma... egyedül, az alkonyat ereszkedése után... Csak kimentem a kertbe, s a hajdan saját kezünkkel túrt, temetett, gondozott szent helyeken világítani kezdtem az eltávozott ősök tiszteletére és emlékére.

Szépek ezek a késő őszi napok, s átadhatom magam a pihenésnek. Testemben-lelkemben fáradt vagyok. "Hé, Ti, Odaátvalók! Élő halottnak érzem magam! Akár gyújthatnátok ti is gyertyát nekem, hogy lássam ebbe' a fene nagy sötétbe', hogy merre kell mennem tovább!" - De még nem válaszoltak.

Csak egy szócska ismétlődik a fejemben: "drága kis bubám"... Egy régen elfeledett szó, amit anyukám olyan sokszor mondott ki: "drága kis bubám". És akkor olyan természetes volt nekem.... Igy mondva: bubám... Hogy ez a szó baba lenne erre felé, semmit sem számított nekem. Buba voltam anyukámnak, nagymamámnak, s mindenkinek, aki az erdélyi szelek illatával szívta magába gyermekkorában, hogy: "kicsi bubám"... - De én mégis elfeledtem.

S nemrégiben nézek meg egy Bábák című dokumentum filmet... Arról a vidékől... S hogyan volt a születéssel az '50-es években, Erdélyben. S aztán ott csak mondják a bábák, hogy "s akkor kifogtam a bubát...." és lassan bekúszik előmászik valamilyen mély rejtekből ez az emlék... Hiszen én még mindig anyám bubája vagyok! S nem feledem ezt mostantól éltem végéig.