Egy nárcisz a bélyegen

2020.01.24

Ha valaki elmondhatja magáról, hogy szinte az egész eddigi életét végig szenvedte saját magától, az én vagyok. Pontosan tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül, és azt is tudom, hogy egyike vagyok azoknak, akik szintén ráösmertek saját magukra ebből a szempontból. Dolgoznak az "ügyön". Több, kevesebb apró eredményt tudunk felmutatni. Ami ezen apró eredmények közül a legnagyobb: hogy látjuk magunkat kívülről. Erről szeretnék most írni nektek villanásokat. (A teljesség igénye nélkül.)

Az egocentikus én-részem

Azt tanítják nekünk, hogy ha mi nem vagyunk magunknak fontosak, akkor sok bajunk lesz a világgal. Ezt magam is tapasztaltam: hogyan vált belőlem kókuszlábtörlő, majd hogyan lázadtam fel, és jött ki belőlem a pusztító sárkány. Egyik állapotban sem vagyok a középpontomban, nyugalomban. Mindkét állapotban egyetlen kimondatlan cél vezérel: a középpontban lenni. ÉN ÉN ÉN. Semmi sem történhet köröttem, ami nem rólam szól, vagy legalább közvetve nincs hozzá közöm. Az összes gyeplőt ide nekem, mert én az összes lovat tudom kordában tartani, de azt egyszerre!

A reaktivitásom

Ha valaki megszólít - már nem arra gondolok, hogy az utcán, vagy egy posztban -, hanem valamit közöl velem, és vagy közvetlenül engem minősít, vagy közvetve engem is érint a tartalom, hajlamos vagyok rögtön megsértődni, rossznéven venni, kikérni magamnak, és leütni minden labdát. Minden labda egy ziccer, amit le kell ütni, mert nekem kell nyerni. Ez alapjában lehetetlenné teszi, hogy pl. egy párkapcsolatban egyenrangú felekként, konstruktívan, és egyenlő erőbedobással legyek jelen. Én mindig egy kicsit több kell legyek. Csak nyereségben és veszteségben tudok gondolkozni. Nos, ha tekintetbe vesszük, amit az első szakaszban írtam az egocentrikus én részemnél, akkor, ha valami olyan dolog történik, ami rajtam kívül áll, nem tudok róla, de később mégis kiderül, akkor én minimum át vagyok verve.

Az örök szent és áldozat

Az élettörténeteimet úgy írtam kezdetben, hogy én azokban szent vagyok, mindent jól csináltam, és áldozat is vagyok, mert átvertek. Egy valóságos levegő-várost építettem fel erre az elképzelésemre. Semmilyen önreflexióm nem volt arra nézve, hogy hol hibáztam, mit kellett volna másképpen tennem, és miben, hol van a felelősség rám eső része.

Bűnösség - érzés

Ha magamra veszem a bélyeget: nárcisztikus házisárkány, akkor úgy fogalmazok, hogy a nárcisztikusságom teljesen át van itatva egy mély bűntudattal, amiből nincs feloldozás. Tehát meg kell büntetnem magam! Mivel azonban kifelé vagy szent vagyok, vagy áldozat vagyok, valaki jó szándékú, akit csak kihasználtak, senki sem venné ezt észre, csak akinek szeme van rá. Hogy bennem él egy síró agresszor!

Középkori szemlélettel a XXI. században

Azért fázom a nárcisztikus megjelöléstől, mert az már egy bélyeggé vált, és a XXI. században is középkori felfogással állunk hozzá "A Nárcisztikus EMBER" - hez: máglyára vele! Kerüld el! Menekülj! Vagy: "7 baljós jel, hogy nárcisztikus társad van" (aki többnyire férfi) - jellegű cikkek. Ha valamivel fel akarod dobni közönséged lankadó figyelmét, csak keress egy ilyen jellegű cikket! Legyen benne páratlan szám, és valami vészjósló... kulcsszavai: nárcisztikus, szülő, társ, ritkábban gyerek, jel, tanács, került el... stb. Még el sem olvassa a gyanútlan olvasó a teljes tartalmat, már meg van vezetve nárcisztikus ügyben. De kevés cikk született még a nárcisztikusok belső vívódásáról, az örökös bűntudatukról, és arról, hogy valójában nagyon sokat szeretnének hozzá tenni a világ jobbításához. Elismerésre és megbecsülésre vágynak. Higgyétek el, hogy nagy belső kín, amikor már mindenkit elmartál magad mellől - megbecsülésre és külső megerősítésre vágyni! És ha megkapod, akkor sem fogod elhinni elsőre... sem másodikra... Állandóan keresed az újabb alkalmat arra, hogy elismerjenek... Ennek lehet egy pozitív, vagy építő mellékhatása is: valódi értékeket fogsz kicsikarni magadból.

A belső igény: amit teszek, mondok, összhangban kell legyen azzal, ami nem látszik külső szemlélőnek: a gondolataim, a magánügyeim - ez megint egy belső elvárás, olykor kényszerré válik. Felüti fejét a tökéletességre való törekvés démona. A külső megerősítés állandó szüksége olykor prostituál: kiteszem a tornácra, aminek a házban a helye. A személytelen fórumok erre jó táptalajt adnak. Miközben eszem ágában sem lenne a hitvesi ágyat a hálószobából kitenni a teraszra és eztán ott hálni...

Bélyeggyűjtemény

Ha egy "nárcisztikus" rájön "saját magára", és eléggé tanult, olvasott, a párkapcsolati elakadás, mint közös probléma megoldását ott fogja kezdeni, hogy "azért nem működik, mert Te elrontottad, mert Te nem vagy hajlandó beszélgetni erről, meg arról; mert Te nem látod a problémát...stb".

Szóval itt azért az egy fontos kérdés, és elgondolkodtató, hogy a vádló személyiségrésznek jobb-e attól, hogy van ez a bélyeg? Attól jobb lesz valami? Meg, ha illik is rá sok, ebbe a kategóriába sorolt tulajdonság, egy párkapcsolatban mindig ketten csinálnak valamit, amitől a párkapcsolat olyan lesz, amilyen lesz.... Az agresszor mellett van egy kapcsolat-függő, lábtörlő. Ha már bélyeg, akkor legyen gyűjtemény! J

Nem tehetek róla (?)

Hogy ki, hogyan éli meg ezt az állapotot, az első sorban érzelmi intelligencia kérdése. Tehát nem iskolázottságról beszélek. Viszont a származási család meghatározó ebből a szempontból. A "nárcisztikusság" egyszerre öröklött hajlam, és tanult minta. Ez olyan biztos, mint hogy itt ülök. Azt a jellemző világlátást, az élet akcióira adott reakciókat, és a destruáló önbecsülést és önértékelést a cumiból szívjuk magunkba. Nem választott akaratból és tudattalanul. Kinek ez jut, kinek az... Ez is így vált a részemmé. Cumiból. Ez egy olyan tény, mellyel mindenki tisztában lehet a maga esetében is, ám a hiba ott kezdődik, amikor ezt a tényt védőpajzsként akarjuk felhasználni másokkal szemben. "Nekem ezt szabad, mert nehéz gyerekkorom volt!"

Kérem, ne vitassuk el egymástól a nehéz gyerekkorát! Én látszólag egy elkényeztetett leánka voltam, sokan irigyeltek is alaptalan. Az én megélésem azonban egész más volt...Ilyen anya, meg olyan apa... Meg a többiek... Órákig írhatnám, de ezen már túl vagyok. Akkor sem volt könnyű ezeket az emlékeket felidézni.

Én alakulni akartam. Túllépni, megbocsájtani magamnak. Úgy teszek ezért, hogy megtanulom látni magam kívülről, magam alakítok a megnyilvánulásaimon, ha van bennem törekvés, ha van bennem akarat, és legfőképpen mögöttes értékkel és súllyal bíró szeretet-igény. És van bennem. Időnként visszakerülök a startmezőre. Hú, de rossz érzés!

Elmozdultam egy helyzetből, egy állóvízből, mert megragadtam azokat a lehetőségeket, melyek hozzásegítenek ahhoz, hogy valamiért úgy egyszer, úgy igazán haragudjak a szüleimre, a sorsomra, Istenre. Kérjem számon, amit kell, megengedve, hogy ezt ugyan behajtani nem fogom tudni, de legalább kimondhattam egyszer az életben; minthogy szentté avatom dicső, ámde kiszolgáltatott gyermekségemet, viszont mindenki mással hadban állok, aki él, és mozog. Mert én, mint ezzel a sárga bélyeggel ellátott, bizony így működöm, ha nem figyelek oda. Pontosan tudom, hogy ami "kijött" belőlem, az nem annak szól, hanem valaki másnak, akinek viszont nem tudtam elmondani, kisírni, elkiabálni. Tényleg be kellett látnom, hogy nem lehet behajtani.

Senkit sem akarok megmenteni

attól, hogy beleszaladjon egy nagyfejű nárciszba! Mert nem is hiszek abban, hogy ez egy külön kaszt lenne az Isten ege alatt! Vannak a nárcisztikusok, meg a nem-nárcisztikusok. Az egyik az agresszor, a másik az áldozat! Ez megtévesztő! Ismerek én olyan embert, aki nem balhés, viszont a hallgatásával ölni tudna. Köszi. A lényeg, hogy manipuláljuk egymást, és hogy mivel manipuláljuk egymást.

A szüleink olyanok, amilyenek, és ezen a tényen az a hitrendszer sem változtat, hogy a leszülető lélek maga választja ki a szüleit, mert "ott" van az újabb életleckéje. Attól az még fájdalmas. A párjainkat meg az emlékképeink és a berögződéseink alapján választjuk. Ez a két alapelem inaktív, amikor dúl a szerelem. Valójában csak egyetlen személy ismeretében bízhatunk: mi magunk. Ismerjük magunkat? Vagy legalább tanulgatjuk? Lehet-e ez egy élet munkája? Szerintem igen!

Mindenkire jellemző, hogy ha szerelmes, fenntartás nélkül szereti saját magát is, és a másikat is. Fenntartás nélkül hisz a maga legjobb tudásában - és a másikéban is. Kérem! Nem csak egy nárcisztikus mutatja magát a legjobbnak ilyenkor! És vannak kifejezetten unalmas nárcisztikusok is! Nem központja a társaságnak, nem jópofa, nem ötletes, és azzal együtt kibírhatatlan, ha valami nem úgy történik, ahogy azt ő elképzeli. De "őket" is választja valaki... Vajon miért? Még szerencse, hogy választja! Mindkettőjüknek nagyszerű lehetőség az épülésre, ha hajlandóak rá. Ha meg nem, akkor sem jogos bárkire bélyeget sütni, hogy alkalmatlan valamire. Majd szépen elmennek kétfelé, és mindenki lenyugszik. Próbálkoznak mással, máshol.

A sárga bélyeges mentalitás része a mindent, vagy semmit elve. "Nem lehet valaki, vagy valami elegendően jó, csak tökéletes lehet, vagy pusztuljon!" Továbbá: "üss, vagy fuss!" Az ilyen "hogyan kerüld el a nárcisztikus párkapcsolatot - 7 jó tanács" jellegű cikkekről az a véleményem, hogy nárcisztikusok írták nárcisztikusoknak. Mert egy olyan vérbeli nárcisztikusnak mindennél fontosabb, hogy megvédje magát, és lehetőleg már jó előre.

Bizonyos téveszmék hatása alatt azt gondoljuk, hogy a másik ember megváltoztatható, kicserélünk benne egy-két kondenzátort, tranzisztort, mint egy rádióban, és máris szebben fog szólni. Amikor kiderül, hogy az aranyos, kedves, jópofa Másiknak vannak árnyai is, akkor az lesújtó. Minél sérültebb vagyok, annál nagyobb a tasli, hogy a másik tökéletlen. Ha már bélyegezünk, mondjuk ki azt is, hogy az is egyfajta nárcisztikus világszemlélet, hogy az emberi világ a mostani tökéletlen formájából tökéletesre gyúrható, csak ehhez mindenkinek azt kell tenni, amit én jónak látok! (Erről szól a "majd megváltoztatjuk")

Csak egy ember vagyok, hagyjatok békén!

Nárcisztikusként is csak egy ember vagyok. Naponta kell törődnöm magammal és azokkal, akik megkérnek rá, hogy törődjek velük. De a magammal való törődés egy kicsit fontosabb. Hiába van befektetve a "változtasdmegmagad" projektembe majd 20 évnyi munka, nem várt, és a rendszerembe nehezen beilleszthető elemek újra aktiválni tudják azokat a személyiségjegyeimet, melyeket gyűjtőnéven ezzel a sárga bélyeggel láttak el. S egész várfalakat tudok romba dönteni egyetlen pillanat alatt, ha nem figyelek oda. De hiszek benne, hogy idővel a sajátommá tudom tenni, amit sokat gyakorlok, és akkor már fogom tudni "önmagamat" adni - természetesen.

Megköszönöm szeretteimnek, hogy vannak, hogy olyanok, amilyenek, sokat tudok ellesni tőlük, milyen más reakciómintákkal lehet egy adott kihíváshoz viszonyulni. Tisztában vagyok vele, hogy néha engem csak elviselni lehet. Köszönöm.

Szülőként elég nehéz meglátni a saját gyerekedben azokat a vonásokat, melyekkel te magad éppen most küzdöttél meg. A legnehezebb pedig hallgatni. Arról, amit látsz.

Nem kevés időt szántam rá erre a bejegyzésre. Célom az, hogy gondolkozzunk másképp, mint amit a média és aztán a kritikus tömegű közfelfogás belénk sulykol. Az általánosítás helyett ("köcsög nárcisztikus pasi", és a kibírhatatlan "házisárkány") nézzünk magunkba! A sárga bélyeg helyett többet foglalkozzunk a manipulációs eszközeinkkel! Amikor Te becsapsz engem, vagy bántasz, akkor én mi vagyok éppen: a vinnyogó, tehetetlen áldozat, vagy vérfarkas leszek Teliholdkor, és úgyis megöllek? És ez milyen alapokat teremt a holnaphoz? Miért ragaszkodom ahhoz a visszatérő szituációhoz, melyben Te újra és újra korlátozol, megalázol, bántalmazol, kiszolgáltatsz? És én mi okból nem tudok vajon hinni a saját szememnek? Meggyőzöm magam arról, hogy biztosan tévedek, én vagyok a rossz, majd igyekszem jobb lenni...stb. Csak gondolkozzunk! Ennyi.

Köszönöm szépen, ha végig olvastátok!