Életértelmek dióhéjban

2019.05.12

Mire való az életem?

Csendes májusi vasárnap reggelen - mint minden nap -, bejárom a birtokot. Így hívom azt a néhány száz négyzetmétert, amiről úgy tűnik, hogy az enyém. Bár ez is csak játszi tünemény, hiszen, ha valaki be tudná tartatni a törvényeket, igazából még a birtokon lévő bizonyos fákat sem vághatnám ki anélkül, hogy ne kérnék rá engedélyt. S a házépítésnél is úgy van, hogy azt lehet építeni, amit szabad. Hát így van az embernek akármije is ezen a Földön...

Szüleim emlékhelyénél megállok. Ráhuppanok a rogyadozó beton asztal csücskére, és bámulom a dús lombú gyöngyvirágokat, s benne azt a néhány szép petúniát, melyek igyekeznek kifigyelni a gyöngyvirág-dzsungelből. Apára és anyára gondolok: ők mit kezdtek az élet hiábavalóságával, és vajon mit gondoltak arról, hogy mire való az ember élete?

Mindketten a túlélésre gyúrtak. S az én örökségem is ez lett. Apámnak kicsit több fantázia jutott túlélés ügyben, én pedig szerencsémre ebben rá hasonlítok jobban. De anyu öröke is munkál bennem rendesen.

Túl azon, hogy végtelen csodálatosnak tartom az egész földi életet, benne az embert a maga bonyolult tudatával, néha átcsúszok a másik oldalra, a sötét oldalra, és kétségbe esem. "Mi értelme van az egésznek?"

Erős a gyanúm, hogy nem én vagyok az egyetlen ezen a sárgolyón, aki himbálódzik e két pólus között, hol ide, hol oda... A kontrolláló elme pedig tülköl, csenget, zörget: "hohó! ez nem lesz így jó, ez a belső bizonytalanság!" És ekkor jön a szorongás, a rettegés, a kicsi én pánikrohamai: "Úristen, Úristen! Ez az egész értelmetlen!"

Az élet transzcendens értelméről...

Azt hiszem, ha másban nem, de ebben közösséget vállalhatunk: nem áll rendelkezésünkre semmilyen bizonyíték arra nézve, hogy miért van ez a világ, benne az univerzum, benne a tudat, ami aztán végképp megfoghatatlan, benne az ember, a maga differenciált tudatával; honnan jött, hová megy, és mi történik a születése előtt és mi történik utána. Mert e két pont között lévő időt nevezi életnek, de ez a kívül eső időszak meg a mesék homályába veszett... Szóval mire is való az életem? Hol kezdődik, meddig tart? 

Nekem (is) van egy saját mesém erről, és ragaszkodom is hozzá, mert biztonságot ad. Tehát mindenkinek van egy saját meséje. S ez nagyon fontos! Egy valamire nem jó a saját mese: nem veszi le rólunk a személyes felelősséget, hogy mit kezdünk az életünkkel.

Az életmese vagy egy materiális létezés kerete közé szövődik, vagy túlmutat rajta. Embermese az is, hogy kiskubiztunk magunknak egy teremtetlen létezőt, akit aztán bele gyömöszöltünk egy személyiségbe, ami már nem is transzcendens. Aztán, a korszellemnek megfelelően, felöltöztettük büntető isten jelmezbe, vagy jóságos isten jelmezbe, vagy olyan ruhát adtunk rá, hogy kormányozza az életünket, vagy olyan gúnyát, hogy nem szól bele semmibe - és mindenki válassza ki magának, amelyik isten-jelmez élhető számára. A transzcendens életértelem sok embernek segít, hogy földi életét megtöltse tartalommal, másoknak pedig egy ehetetlen maszlag. Transzcendens mese, hogy a születő ember lelke már előre kiválasztja magának a földi szüleit, hogy megtanulhassa a leckéit. Hogy ennek értelme legyen, ismerni, elfogadni, tehát tisztelni szükséges a karma rendszert, érteni a reinkarnáció lényegét, és hinni benne szakadatlan, hogy ez így van - és akkor így lesz. Bizonyos keretek között biztosan.

Transzcendens mese, hogy ezen a földön a szenvedések után jön a szenvedésmentes mennyország. Ám, ha ez nem bírna elég motiváló erővel, megvajazták a büntetés lehetőségével: az örök kárhozattal. Nincs félelmetesebb dolog pedig a véges időbe és térbe zárt elme számára, mint egy büntetés,ami örökké tart.  És hát lehetne, olyan mesét is írni, ami alapmotívumaiban nem tartalmaz sem jó sem rossz elemeket, hanem csak a puszta vanságról szól. Lehetne írni, csak nem tudunk. Vagyis, csak nagyon kevesen. A tanító mesék mind tele vannak paradoxonokkal, homályokkal, főképp a mikor és a hol tekintetében... Utalva ezzel az elme számára megfoghatatlan transzcendensre. 

Ha az mese jön be jobban, hogy "nincs mese", "ugyan nem értek semmit az egészből, de böcsületből végig csinálom..." - azt hiszem, ehhez kell a legnagyobb életerő. Nem kellene figyelemmel táplálni azt a tendenciát, ami az ateistákat lefikázza. Nekik van a legnagyobb edényük, amit meg kell tölteniük, annak ellenére, hogy "semmi értelme az egésznek".

Akár így, akár úgy van, a személyes felelősségemet nem kisebbíti, hogy az életem üres edényét megtöltsem tartalommal. Soha nem fogsz tőlem mást hallani, minthogy keresd meg a saját életmesédet! A legnehezebb, de legszebb az a mese, melyben magadban hiszel, hogy "képes vagy rá"., még akkor is, ha semmi értelme...

Magadban hinni, nem jelent korlátlanságot, határtalanságot. Csak akkor tudsz igazán imádkozni, amikor a saját bőrödön érzed a kiszolgáltatott mivoltodat. Amíg egy percig is elhiszed, hogy - például a tudomány segítségével előbb, vagy utóbb mindenható lesz az emberiség - , nem fogod érezni a kiszolgáltatottságodat, és képtelen leszel egy imára, egy fohászra. Máris meg vagy vezetve! Ebben az állapotban mindenkire morogni fogsz, aki hisz valamiben, valakiben, aki felettünk áll, aki vigyáz ránk, aki segít bennünket ebben az időnként ordas-kemény életben. Azt gondolhatod, hogy mind a saját meséjük fogságában vannak, nem látva, hogy te ugyanúgy. Ha nincs is sehol az az Isten, akit annyian remélnek, az ember sem az ő lététől, sem a nemlététől nem lesz mindenható. De mindig, mindenki a maga kárára ragaszkodik...

Összességében úgy látom, hogy minden olyan mese, ami növeli bennünk a másoktól való különbözőségünket; bennünk annak a jelentőségét, hogy azok a mások mások, mint én, mégpedig úgy, hogy én jobb vagyok, félrevezető mese, és káros illúzió. Káros az a mese, melynek fogságában végső soron csökken bennünk az életerő.

Ha ugyanis azok a mások nagyon mások, az embernek el megy a kedve attól, hogy hozzájuk kapcsolódjon. Így nem marad lehetősége arra, hogy felfedezze minden ember közös mivoltát, hogy mitől is vagyunk mindannyian rokonai egymásnak... Az lenne a jó állapot, hogy úgy kapcsolódjunk egymáshoz, hogy nem alakul ki függés. De ehhez legelébb hinni kellene önmagunkban, és szeretni azt, akik vagyunk.

Nézd meg azt a mesét, ami úgy nem szól semmiről, hogy nem ad a személyes életnek semmilyen tartalmat. "Születtem csak, csinálok valamit csak, és csak meghalok egyszer - nem is akartam ide jönni. Írni egy mesét magamnak? Méghogy mekkora hazugság! Én a végső valóságot keresem. Egy biztos: isten nincs, de ha van, biztos pont leszarja, hogy mi van velem! Az a sok bolond meg ringatja magát mindenféle dajkamesével." A néző szempontjából igaza van. Mert a meséink személyre szabottak. Nem ismerek olyan vallási közösséget, még a legbigottabbak között sem, ahol ne jelenne meg a hívők körében a személyes értelmezés. "Csak ne derüljön ki."

Apám és anyám is töltött az üres edényébe. Apa az alkotással töltötte meg az üres edényét, anya pedig a lányával - vagyis velem -, és amikor én már nem tudtam betölteni benne ezt a szerepet, akkor az unokáival töltötte meg.  Az ő tölteléke a gondoskodás volt. A közös életünk összes történése: az örömök és drámák aztán így születtek napról-napra. S így született meg családunk története, ami addig tud időben visszanyúlni bennem, amíg az átadott családtörténet által látni vagyok képes. Az én családtörténetem valahol az 1890-es évek elejétől íródik bennem, és csak az anyai ágról szól. Mivel apai ágam családtörténetéről vajmi kevés emlék maradt fenn számomra. Ember embertől természetes állapotban a származási családjától függ. De annak is van egy ideje... És aztán már mi teremtjük újra ezt a függést más emberekkel való kapcsolatainkban. Ennek a birtoklás vágyához van köze... Mint ahogyan én birtokomnak nevezem a kertet...

Anyu hagyott rám egy mesét, egy ideológiát, egy vallási ideológiát, ami számomra egy idő után nem volt már kedves. Ezért szellemi kóbor kutya lettem. (Popper után szabadon).

Nincs olyan ideológia,

ami elvehetné a személyes felelősséget annak tekintetében, hogy mit kezd az ember a saját életével. A magasabb eszmék arra valók, hogy helyettünk adjanak választ azokra a kérdésekre, hogy mit, hogyan, mikor, hol? Ha anya, apa nem adott konkrét mesét, kell egyet írni, találni magadnak; ha adott, de nem élhető számodra, akkor is. Vagy csatlakozni egy mások által írt életmeséhez - amennyiben az jónak tűnik számunkra... Aztán, vagy maradunk, vagy megyünk tovább... Vagy hagyják, hogy beleszőjük a saját verziónkat, vagy kizárnak emiatt...

Ez az írásom úgy alakult, hogy az első kérdőszavak a mikor és hol? után megjelent a mit és hogyan?.

Nos, nekem úgy tűnik, hogy ez az a négy sarokpont, amire életem vára épül. Az életemet attól látom boldognak (hogyan élem?) amikor például megszületik bennem egy gondolat, és megírhatom másoknak is. (mit cselekszem?) És bizonyossággal szül valamiféle boldogtalanság érzést, amikor nem tudok felelősséget vállalni a mikor és hol sarok köveknél. Tehát, hiába teszem azt, ami boldoggá tesz, és azzal, hogy írok, eleget teszek az életem, mint üres edény megtöltésének, ha az egész műveletet nem vagyok képes felelősséggel egy keretbe foglalni, ami lényegében egy tér-, és időkoordináta rendszer: "mikor? és hol?" A melóban nem tudok írni, nem is gondolkodom sokat, teszem a dolgom. Vége van, haza jövök. Más dolgomat teszem. Reggel van, elmélkedem, írok - nem gondolok a melóra. Ettől a ritmustól színesnek látom az életem. Mindezeket a maga idejében és helyén tudom szeretni.

A szeretem és a nem szeretem dolgok 

Anyukámat úgy látom, mint aki rettenetesen értett ahhoz, hogy szeretem dolgokkal töltse meg az életét, és nem akart soha tudomást venni a mikor és hol fontosságáról, valamint sok időt fordított arra, hogy a nem-szeretem dolgokat elkerülje; apukám pedig szerette a munkáját és a hobbiját is, de képtelen volt méltóságát megőrizve odébb tolni a biciklit, ha valamit nem tudott szeretni. Ilyenkor kitört a vihar. És nálunk elég gyakran volt apa-vihar.

Én pedig... hát alaposan ráfáztam! Mert az életemet hol anyai módon töltöm meg, hol pedig apai módon... És a nehézségem abból fakad, hogy amikor az egyik módban vagyok, sóvárgok a másik mód után; vádolom magam, hogy éppen itt és most miért ezt az állapotomat élem, miért nem a másikat? És ezzel írom a saját drámámat. Vagy inkább tragikomédiámat.

Az, hogy egy helyzetet, cselekvést, állapotot tudok-e szeretni, vagy nem-szeretem állapotba sodor, nem kívül van, nem külső körülménytől függ, hanem bennünk lakozik. Egészen ősi tanítás, és manapság nem túl népszerű, amikor a tanítás úgy kezdődik, hogy "az ember szeresse azt..."

Mit is szeressen? Milyen összefüggésekben hallhattuk ezt a mondatot? "Szeresse azt, ami a munkája, szeresse azt, akivel él." Az, hogy mennyire vagyunk magunkkal kegyetlenek, olyan módon értelmezzük ezeket a sorokat. Ha nem vagyunk kegyetlenek, belegondolhatjuk szabadon, hogy nem mindig megy az a bizonyos szeretet. Bizonyos helyzeteket, dolgokat, munkákat, kapcsolódásokat kell tudni méltósággal abbahagyni. S a méltóságosság csakis akkor tud megjelenni, ha ez a leválás nem olyan, mint amikor megnyer a hadvezér egy csatát. Nem bizonyítja be, hogy én jobb vagyok, több vagyok, bölcsebb vagyok, tudatosabb vagyok, meghaladtalak, leköröztelek...stb. Ezekre a játszmákra semmi szükség sincs ahhoz, hogy tovább léphessünk, kivéve, ha totál bizonytalanok vagyunk magunkban. Mert állandóan megkérdőjelezzük magunkat, nem szeretjük magunkat, kicsinek, kevésnek és alkalmatlannak tartjuk magunkat. Hát nem kínál megoldást ez bölcsesség: "Az ember szeresse magát!" ?

Amikor megtöltöm az életemet valamivel, ehhez a tevékenységhez mindig kapcsolódnak emberek, körülmények, állapotok, helyzetek. Ők az "eszközei" annak, hogy én lejátsszam az életem nagy játékát: megtölteni azt az üres edényt. Dönthetek úgy is, hogy "más eszközökkel" dolgozom tovább a töltögetésen, és akkor fellép bennem egy hatalmas veszteség. Mint ahogy fel is lépett, amikor végre elhittem, hogy az eddig "használt" eszközeim az emberek, kötődések tekintetében megváltozott. Ez így van, de ez egy fájó vanság. Miért fáj?

Mert mindenről azt hiszem, hogy az én birtokom, mint ez a kis kert, amit minden reggel bejárok... Hogy mit túrt össze megint a kutyánk, mi egyéb történt itt az éjszaka... És azzal a tudattal teszem ezt, hogy mindez itt az enyém, a mienk, hozzám tartozik, meghatároz...  Enyém? Papíron sem igaz. Ami igaz, hogy ez a birtok is egy játékszer ahhoz, hogy az életemet feladattal, értelemmel töltsem meg. Az írás is egy játékszer. Most elkészült. Örömem van benne. Legyen benne másnak is, aki olvassa! S nekem ez az értelme... töltögetni, játszani. Mondjuk rá, hogy semmi több? Vagy mondjuk rá, hogy így van jól! 

A fotó szüleim emlékhelyéről készült, itt a birtokon. (Csobánka, Családi Műhely)