És a vándor útra kél...

2019.04.24

Életet adó szüleim vannak, és lelki életet adó szüleim vannak. Minden szülőm mély nyomot hagy bennem. És nem mindenkire tudok szülőként tekinteni, akitől tanultam valami fontosat ...

Rádöbbentem, hogy bármilyen puha, meleg az a fészek, amiben felnőttem, de folyamatosan növekszem, kinövöm a fészket, az odút, a teret, s kell tudnom egyedül repülni. Megállni a lábamon, ha kell... Vállalni magamért a felelősséget... Megetetni magam, és dédelgetni magam... Szeretni magam olyannak, amilyen vagyok.

Amikor kisgyerek vagyok, s ennek ellenére valahogy megtudom, hogy a szüleim nem értenek szót egymással, érzem, ahogy összezavarodom, szomorú leszek, elhagyatott, és megsebződöm. Valamint elhatározom, hogy bezzeg én... Ha felnövök, másképpen fogom csinálni. Lehet, hogy másképpen, de ki tudja, hogy jobban-e?

Amikor felnőtt vagyok, észreveszem, hogy a szüleim nem értenek szót egymással, elválnak, meg furcsa dolgokat művelnek; másokkal próbálkoznak, - számomra idegenekkel... Ugyanakkor érzékelem magam, hogy bennem ettől a szüleim még egy egységet képeznek a lelkemben - nekem viszont felnőttként az a dolgom, hogy túllépjek a válásukon. A felnőttségem ott kezdődik, ahol az önállóságom. Önálló vagyok!

Drága Szüleim! Köszönöm, hogy Ti vagytok a szüleim! Most hagyom, hogy összedőljön bennem a kőbálvány, a kép, amit rólatok alkottam kicsinységemben és kiszolgáltatottságomban. Rátok mostantól önállóságomban állva tekintek! Szeretlek benneteket, s ami közöttetek van, rám nem tartozik. Mert önálló vagyok, és felnőtt.

Szeretem magam! - Ha eleget mondogatom, talán el is fogom hinni. A hajlandóság megszületett már bennem. Szeretem magam!

Nem tudok mást mondani, szemem megtelik könnyel, és indulok a tarisznyámmal, és benne a pogácsákkal... Ha elfogyott, sütök magamnak másikat.

A kurv@ életbe! Ez nagyon nehéz most! Indulok!