És eljön majd az idő...

2019.05.31

Egy emlék Bánkútról... Az étterem ajtaja feletti tábla...

Az XIX. században "még" az volt a közfelfogás, hogy az "idő eljön", mint a vonat, ami most valahol jár, de még nem ért ide - és a váróterem már zsúfolásig... "Akkor? Még???"

És várjuk ott azt az vonatot, ami elhozza számunkra, az utasok számára a szabadulást abból a fülledt, büdös váróteremből, ahol a feszültség ember és ember között eléri lassan a robbanás pontot; egymás torkának feszülve, egymás lábán taposva várjuk azt a vonatot, ami elvisz minket onnan - egy másik helyre, ahol béke lesz, mert biztonság lesz; ahol nem hit lesz, hanem bizonyosság lesz; és a gyűlő genny nem ölet többé, hanem a szer etet... Mert valami varázslat által, hirtelen a életünk immár a közösség szükségletei köré fog szerveződni, és az egyéni érdek és szükséglet ennek alárendelődik. És akkor, aki megkárosítja a másikat, a közösség ellen is tesz... Mert mindig lesz ellen... Ecce homo...

A fekete vonat...

A fejekben tombol, zakatol egy fekete vonat... Ősöreg vicinális, ami hozzánk nőtt. Gondosan összerakva egyéni érdekből, csakis sajátnak tekintett, személyesnek, és egyedinek tartott sebekből, elvárásokból, csalódásokból és ítéletekből... És abból a hiedelemből, hogy valaki megoldja helyettünk... Ecce homo!

A közhiedelemre épülő idézet lelket melengető, de vajon megvalósulhat-e, ha mindig másoktól várjuk, hogy tegyenek is érte?

Ne csinálj semmit! Hivatkozz a nehéz gyerekkorodra, a sorsodra, a lelki örökségedre, a veszteségeidre, és várd az időt, a vonatot, ami egyszer majd eljön! Ne mutass érzelmeket, mert az veszélyes! Még kiderül, hogy átlagos ember vagy, hogy vannak hibáid, tévedéseid, veszteségeid, fájdalmaid, megannyi érzésed, nem csak a düh vagy mindig az elkerülő magatartás... Mert, ha egyszer önmagadat adnád, mit fognak rólad gondolni mások?

Növeld magadban a vigyorgó közöny álarcát, vagy a védő tüskéidet neveld hatalmasra és veszélyesnek látszóra, hogy a többiek tisztes távolságot tartsanak tőled - mert a közelség veszélyes! - De nem tudni, hogy elég lesz-e az életed a várakozásra, amíg megérkezik az az idő...Amíg ideér az a vonat...

Amire pedig nagy lelki igényünk van, volt a múlt-múlt században és az ókorban is, és még annak előtte is, vissza a végtelennek tűnő időben... és most is van... Igény a békére és békében hagyásra, igény egymás felemelésére és megtartására. Hol marad hát az a vonat? Az öreg füstöst a fejünkben van-e hajlandóságunk lecserélni egy könnyen járó, csendes, légkondis járműre?

Mert ha igen, akkor nosza, jöjjünk ki abból a büdös váróteremből! Amúgy sem várható, hogy ide fog érni az a vonat, mert az utasok lassan tolják! Menjünk ki a rétre! Táncoljunk, öleljünk, szeressünk! Akkor is, ha a kisördög azt súgja: "nem vagy képes rá! Mindig biztos nem! Ezért nem is érdemes, hiszen nem megy mindig! Te is tudod, hogy képtelen vagy rá!"

Néha jól jöhet az a minden gyermekszobát nélkülöző kicsi szócska: "KUSS"! - És kimegyünk mégis!!! Ez a zarándoklatom az első lépés volt...

Karabaksa zarándoklat 2018. Visegrád-Cserhátszentiván - 7 nap, Száz+nagyon sok kilométer utóirata