Képződésre várva

2020.11.27

Meghallottam a legszebb szót füleimnek: az ihletettség.

Egy olyan bensőséges létállapot, melyben bármi lehetséges. Vagy inkább Minden, és Semmi. Ők ketten mindig együtt járnak. A Semmi mindenhol ott van, ahol megjelenik a Minden. Hétköznapi tekintetünket a Mindenre fordítjuk. Követnénk Őt, megkaparintanánk, megtartanánk... És akkor hirtelen megmutatja a magát a Semmi. Nehezen ismerjük fel benne a Mindenséget. Néha mégis sikerül.

Ihletettség, melyben minden az ő alapján nyugoszik, a helyén van, teljes, akkor is, ha lehetne alaposabb, nyugodtabb, teljesebb. De nem! Itt van, így van, és ez rendben van!

Amikor nem távolabbi célokra sandítok, csak itt vagyok, az ihletettségben... S teszem a dolgomat. Önmagáért. Azért, hogy most EZ legyen, és ne valami más... Esetleg valami, amivel bánthatnálak Téged... Amivel fájdalmat okozhatnék úgy, hogy még el sem szántam magam rá - hanem valahogy csak úgy lett, történt, tettem.... De talán nem is ÉN. Ennek a tébolynak a szomszédja a kreatív ihletettség, melyben az anyag is, a lelkem is szüntelen formálódik.

Teremthetek akarattal. Meg tud születni, létre tud jönni. De fárasztó. Megégethet és kiégethet. Akarok valamit és az lesz... De valahogy nem sugárzik belülről. Talán hiányzott az ihlet!

Technikákat tanulhatok, módokat a hogyanra... És meglesz.... A Minden! Csak mégis, olyan üres lesz, miután kialszanak az újdonság fényei. Ez nem az a Semmi! Vajon marad-e erőm szeretni? 

(Egy új életszakasz első lapjára.... 

Amikor tanulni kezdek. Újra? Vagy végre? Nem tudom, hogyan mondjam... Nem tudom, mi jó válasz. Csak Van.)