Novemberi koppantós 1. rész

2020.11.22

Egy izzasztókunyhó története - nevek és minden más, azonosításra alkalmas elem elkerülésével. Hümm. Azoknak (is) , akik beérik az információval.

Egy napon kedves barátnőm így szól hozzám: "Te olyan Baba Yaga vagy!" Már egy ideje bántogat engem nagymamaságommal, most el is értünk a végfokhoz. Baba Yaga lettem, az egyfogú bibircsóka. Ha életpályamodellt kellett volna valaha írnom, nem valószínű, hogy erre felé mutatott volna... 

De aztán mélyen elgondolkoztam. Hogy ez csak egy játék. Nem lehetek Baba Yaga, mivel én a világból élek, és a világban. És ez nekem rendben van így. Nem akarok más lenni, mint aki vagyok. Én vagyok. De ki is az az "én"?

Az, hogy öregszem, ajándék. A test kopása jelzi, hogy mertem használni. Egy kicsit fáradtabb. Nem baj! Alhatok! Nem sír éjjel a babám, hogy fáj a foga helye, morog a hasikója. Láthatom a gyerekeimet szülővé válni, unokáimat felnőni - ajándék. Ráncos a bőröm? - Hát az. Elég sokat cserzettem napon, füsttel, vízzel, földdel. És rengeteget nevettem.

És nevetek ma is. A kunyhó forró ölében ülve kuncogok azon, hogy valahol, az egyik helyben, valakinek a nagyapa után közvetlenül a vas apa jön. (Csak érjünk mán a végére!) Mélyen bent nevetek, mert kint majd meghalok... Az egész testem egy nagy, lüktető szívvé válik. Minden porcikám lüktet, dobol, értem dolgozik. Hozzám tartozik, és én őhozzá! De ki az az "én"?

Valakik kimennek, és velük együtt valami nagy nehézség. Megkönnyebbülést és megérkezést érzek. Lehajtom az ajtót és fürdök ebben a megérkezésben. Majd lezárom a forró ülést. Kimegyek. Egy alaposan kifőzött tokaszalonnának érzem magam. Vajon ő is ilyen szarul van, amikor kikerül a fazékból? - De ezt csak most kérdezem, mert akkor semmit...

A növő Holdasszony gyönyörű csillag udvarhölgyeivel - a novemberi kopogós éjszakában. Csak bámulom. Az elég. Érzem, ahogy a bal karom tőből kezd beállni. Titokban beleegyezem, hogy így legyen. Alkalmazkodni fogok, ha megváltoznak a körülmények. De aztán jön A Tündér, és megmasszírozza. Csak úgy, magától pattan oda. Egy másik barátnőm átölel. Hát mi kéne még a világból nekem, a ráncos, (lassan) egyfogúnak? (Most, ahogy ezt leírom, könnyek szöknek a szemembe a meghatódottságtól. Hálásan köszönöm! Akkor is, ha nem vagyok Baba Yaga! Sőt, annál inkább! Köszönöm

Testvéreimnek

Égapánknak, aki átölel

Földanyánknak, aki befogad

Saját magamnak, aki elfogad!

Tovább is van. Mondjam még?

Akkor gyere vissza, mesélek még! Csak megérintem Baba Yaga vanságát, és a saját kereteimen belül hogyan leszek határozott, és kiszámíthatatlan? Alázatos és öntörvényű egyszerre...

Csodás napot kedves Olvasók!