Novemberi koppantós 2. rész

2020.11.22

Minden kunyhó A Kunyhó. És minden kunyhó másképpen A Kunyhó. Folytatódik bennem a történet, így leírom. Mert leírhatom. Mesteri nap van: 11:22, és mi a Mester csoportkártyával indultunk ennek a napnak az erejébe. CsaXólok.

Amikor megjött az ihlet, hogy itt az idő összehívni a Családi Műhely Közösséget, éppen nyakig ültem a nárcisztikusság témakörében. Az egészben a legjobban az fáj, hogy megbélyegződött ez a viselkedésminta. Naponta hány (többnyire pasit) akasztanak fel képzeletben a bitófára áldozatnak tűnő asszonyok? És mivel az asszonyok jobban tudnak sírni, úgy tűnik, hogy jogos is. Nagyon fájdalmas észrevenni, hogy az egész mozgalom hátterében a másik nem zsigeri gyűlölete áll. És ezzel a témával bajlódtam, amikor megérkezett hozzám a hívás kunyhó ügyben. Ki is doboltam, hogy ez az alaptémánk.

Majd úgy alakult, hogy én magam ezt az egész alaptémát ejtettem, és inkább a szertartás szertartás jellegének erősítésére szerettem volna figyelni. Ezért megkértem az én piros sapis, piros bakancsos drága barátnőmet, hogy a technikai macerákat vegye át tőlem. Így ő ücsörgött kint a későket várva, míg az időben érkezők  nekifogtunk a befelé és lefelé utazásnak. Szolgálata nélkül nem lett volna olyan kerek egész, amilyen végül is lett! Hálásak vagyunk érted!

Baba Yaga szellemisége akkor nézett be hozzánk, amikor bedugulni látszott a rendszer annak tekintetében, hogy ki lesz a vízasszony és ki a tűzember. Valaki azt gondolta, hogy neki kell mindkettőt hozni, de én nem éreztem ennek szükségét.

A megoldás nem tudott megszületni, így aztán Baba Yaga belekavart. Nos. Az eredmény mindannyiunkat nagyon, de nagyon meglepett. Az érintett nőt alaposan felkavarta. Én meg az egy fogammal röhögtem a kabátomba az örömtől, hogy nem hiába másztak ide az emberek!

Kifejezetten kegyelemnek tartom, amikor az érzelmek megindulnak - hát ha még nemszeretem érzelmekről is van szó! Hát az egyenesen ajándék! A fejlődés lehetősége sajnos a nem a csillámfaszlámapóni hátán ülve érkezik el az életünkbe, hanem inkább valami parázsevő gebén - mely pára végül táltossá válik... Hát most megettük azt a parazsat!

Szóval: lett egy tűzasszonyunk és lett egy vízemberünk. Baba Yaga szellemének választása tökéletes volt: valaki, akiben erős a férfi oldal, és valaki, akiben erős a női oldal. És megtörtént a "rettegett"(?) szerepcsere.

Ismét megtapasztalhattuk, hogy mennyi mindenre képes egy nő és egy férfi a társadalmi bélyegeit hátra hagyva! Hála értük! Derekasan helyt álltak!

Egyébként ezek között a sorok között tapasztalhatod, hogy milyen pompásan földel egy kis kerti munka. Ehhez el kell olvasnod az első részt itt:https://www.csaladimuhely.hu/l/novemberi-koppantos-1-resz/

S akkor majd látod.

Az már úgy igaz, hogy reggel még forgott velem a világ, alig tudtam megszólalni, és páromat is kerültem, meg mindenkit is. Úgy voltam összességében, mint aki egy nagy betegségből lábadozik, s majd rábuktam a lomseprűre. A kutyát is csak óvatosan vittem sétálni. Hogy ne nagyon kelljen dombokat mászni... Félútról visszafordultam.

Itt még elmesélem nektek, hogy az ebéd nagyszerű volt, bár csak egy pár falatot tudtam enni. És akkor beszélgettünk valami fontos dologról. Felidéződött bennem, ahogy a Nagyi, aki egyébként az anyósom volt, hogyan mesélt nekem a múltról, az ősökről. Íly módon fogadva engem a családba. És hogy ezt hogyan adjuk tovább a leszármazottaknak. És a végét már alig tudtam elmondani, hanem kitört belőlem a sírás.

És akkor az emberem nem merte azt mondani, amit szokott, hogy ne sírj már! Hanem kussolt, mert tudta, hogy helyette IS hullanak a könnyeim. És aztán én jól kisírtam magam háborítatlanul, s egyszeribe visszajött az erőm!

Ha én voltam tegnap a kunyhó vezetője, az öreganyja, akkor jó szülő voltam: beletettem mindent, nem tartottam meg magamnak semmit. Én már megtapasztaltam, hogy a szülő határa ott van, hogy nincs ráhatása arra, hogy abból a "mindenből" a gyermeke mit fog elfogadni. A lélek mindent elfogad, csak az elme tiltakozik: "nem ezt kellett volna, nem ennyit, többet, kevesebbet, nem úgy, másképp..." stb. Úgyhogy nagy boldogan hátra dőlök, és azt mondom az én alkalmi "gyerekeimnek", hogy

" csináljatok belőle valamit ha megy, s ha nem, a te bajod!" - na ez megint olyan egyfogús volt!

Igen. Annyi szent, hogy tegnap megéltem valamit abból a létállapotból, hogy "a világban, de nem a világból"... Keménynek tűntem, kérlelhetetlennek. Így meg sem próbálták a lázadók, hogy ne úgy legyen, ahogy kijött. Aki lázadt, a maga habitusának megfelelően lázadt. S mivel Baba Yaga tartása velünk volt, mindenki tette a dolgát, s inkább csak magában fortyogott.

Én pedig megéltem azt, hogy milyen, amikor az erő velem van. Olyankor nem kell kiabálni, nem kell durváskodni, valakit megszégyeníteni, bebizonyítani, hogy a másik a hülye, és közben erőteljesen megsértődni... Lehetőleg bűntudatot kelteni a másikban... mindezek teljesen távol maradtak tőlem. Istenem! Mennyi kárt is okoztam és okozok most is szeretteimnek!

Valahogy úgy lett, hogy a negyedik kör az úgy elmaradt. És egyszer csak azt mondtam, hogy vége. És pont. Nem mélázgattam azon, hogy ez tetszik-e valakinek, vagy nem tetszik, mit fognak gondolni mások. Vége! Kész! Azt már mentem is kifelé.... Mentem volna... De azt az előbbi részben már leírtam. Nem ismételnék, ha nem muszáj.

Pontosan ennek az erőnek a birtokában a lázadók beszámolói - melyet ezúton is köszönök - , úgy érintettek, ahogy kellett. Elmondták, hogy ők hogyan élték meg. Hatalmas tanulság volt! Baba Yaga fakanala csodát tett kicsi körünkben! "Igen? Morcos voltál, mert nem volt negyedik kör? - Dolgozd fel, drágám!"

Azért gondoljatok bele, mekkora koppanás, amikor elmész egy szertartásra a magad elképzeléseivel. A szép kabátodban, a szép csizmádban. Aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy a tűzzel kell foglalkoznod, rakni, hordani, főni mellette. És jön egy vénasszony, és ad neked egy félig szaros bakancsot és egy leharcolt kutyasétáltató kabátot - ha gondolod... Hogy nem akarod, hogy kiégjen a szép holmid... Át kell gondolnod, mert már Ramzu is megmondta, hogy ráb@sztál. Persze ott a kapu! De hova a pitlibe is mennél gyalog, amikor nem ismersz itt semmit, és különben is telekocsival jöttél?

Jó érzés, hogy van bennünk képesség váratlan helyzetekben helyt állni. Ez a 2020. év hozott lehetőséget rendesen. Az Ős-Őseink többet kaptak váratlanságból, hihetetlenségből (tudjátok:"hát az nem fordulhat elő" - és előfordult). Sokkal többet kaptak veszteségből. 4 generációra visszamenőleg simán mondhatjuk, hogy a XX. közepi és a XXI. század szülötte (leginkább 1953 után) - legalább itt Európában - sokkal kevesebb veszteséggel kellett számoljon, mint elődei bármikor is. Háború sem volt itt, meg a fertőző betegségeket is sikerült visszaszorítani. Nem is csoda, hogy nehezebben tűrjük az ilyen kényelmetlen helyzeteket, amit egy világméretű járvány okoz. Vagy annak a szele... Mert már nem tudom, hogy mit gondoljak, komolyan... De hagyjuk is!

Az a lényeg, hogy vizsgáztunk váratlanságból. Különösen a vízember és a tűzasszony. És mindazok, akik túl sok mentális töltést adtak az elvárásaiknak. Mindannyian tapasztaltunk, átéltük a magunkét. Békével távoztunk.

Nincs több bennem! Áldás mindannyiunkra!