RÓLAM 

Nézzük csak! Elég rég születtem. Pontosan 1966-ban. 29.-én, ami egyeseknek nem jelent semmit, de én vagyok a tudója, hogy mekkora kihívás. :) 

Mint ahogyan Andreának lenni sem piskóta dolog. Sok Andreával beszéltem már egy bizonyos dologról... Hogy is mondjam? Legtöbbükkel közös történelmet élünk, például annak tekintetében, hogy fiúnak vártak, ha már betoppantunk, mint egy nem várt vendég. És, hogy igen erős bennünk az animus oldal, amit persze egyaránt használunk jó és kevésbé építő tevékenységekre. 

Annak érdekében, hogy ne legyen mindig balhé, valahogy el kellett fogadnom, hogy egy olyan férfit választottam harmadik élet-páromul, akinek az anima oldala nagyon erős. Így gyakran azon kapom magam, hogy én valami férfiason töröm a fejemet, miközben ő éppen ebédet főz és süteményt süt. 

Mióta fizikai erőm megkevesbedett, többet van szükségem a férfi erőre megfogni és odébb tenni valamit. Illetve fokozatosan sajátítom el az "ott eszi meg a fene" mély bölcsességét, amikor nem találok senkit, hogy nekem azt a bizonyos nehéz dolgot elmozdítsa. Nos, ez mindenképpen újdonság számomra, egyúttal örömmel jelentem, hogy gyakorlom a ráhagyatkozás, elengedés képességét, és ilyen módon talán több teret nyer a bennem élő nő, aki nem akar mindent egyedül elintézni.

Az egyedüli intézkedés képessége ugyan rengeteg macerás helyzeten segített át eddig, viszont kétségkívül kedvezőtlenül hatott eddigi párkapcsolataimra. Azért azt nem állítanám, hogy kizárólag emiatt futottak zátonyra. De kevesebb lehetőséget kínált ez a létállapot egy valódi egyenrangú együttműködésre, és annál többet egyfajta kasztrálási törekvésre, amit a mai napig elemzek magamban.  Ugyanis van bennem ezzel kapcsolatban még egy-két fontosnak tűnő "miért?".

Anya is vagyok. Amikor 6 éves korom körül megírtam a sorskönyvemet, négy gyermeket beterveztem. Azért pont négyet, mert én egyke voltam, és ezt az állapotot roppant természetellenesnek, de főképp unalmasnak tartottam. Viszonyítási alapként a szomszédék családja számított, akik igen nagy szegénységben neveltek négy gyermeket. És és rajongtam ezért a  nagycsaládért.
16 év alatt megteremtettem a sorsot, amit elterveztem. Csak nekem két házasság kellett ehhez. És elmondhatom, hogy semmi nem úgy sikerült, ahogy ideáis világomban elképzeltem. 

Ma azért is mondogatom az ifjú szülőknek, hogy jól gondoljátok át, milyen világot mutattok a gyermekeiteknek, mert az én világom az volt - főképp a neveltetésem okán -, hogy az életben minden  "csak úgy megadatik". Kimaradt, vagy háttérben akart maradni az a rész, hogy valamiért, amit szeretnénk {birtokolni}, bizony meg kell dolgozni, küzdeni, hacsak meg nem nyerem rá a pénzt a lottón. Valamint az a téves elképzelés torzította el működésemet, hogy minden és mindenki értem van.  Anya és apa soha nem fáradt, és ők is csak értem vannak - bár ez főképp anyura vonatkozott. 

És sok évet töltöttem azzal is, hogy a felelősökkel bajlódtam. Pedig a szülő csak azt tudja adni, amije van. De azt mind oda kell neki adni. Semmit sem tarthat meg magának. A gyermek pedig mindent elfogad. Semmit sem utasíthat vissza.  ettől is olyan kiszolgáltatott. (Bert Hellinger tanításaiból idézve) 
Ennek az igazságnak az elfogadásához is mindenkinek személyre szabottan, valamennyi időre van szüksége. Nem lehet siettetni a folyamatokat. Adódnak ritka kegyelmi pillanatok, amikor valamilyen nehéz helyzet varázsütésre megváltozik egy-egy terápia után, de ezekre számítani gőgösség lenne. Ez - mint említettem - , kegyelem, és nem lehet kierőszakolni.

Két házasság, két válás, négy gyermek... Egyedül nevelő szülő, fészekhagyó szülő. Szabad hétvégék, és szabad kéthetek. Vasárnap hazaváró, vasárnap hazaszállító szülő is vagyok. Mindezeket az édesnek nem nevezhető tapasztalásokat beépítem a veletek való közös munkába. Sok időt szenteltem az un. mozaik-családok életének kutatására azok jobbá tétele érdekében. 

Nem tudok egyértelműen állás foglalni, hogy én most válás párti vagyok, vagy a "mentsük meg a házasságot mindenáron" elvet vallanám.  De megmutatkozott számomra, hogy ha valaki egy 1. házasságban képtelen megérteni például a csata és háború elvét, akkor válás után egy mozaik kapcsolatban még keményebb iskolába kerül. Ahol ez az értetlenkedés még több érzelmi hulla kitermelését fogja okozni. És összességében igaz, hogy az első házasságban meg nem oldott csomók a válással nem fognak megoldódni. Bent, a lélek mélyén biztosan nem. Ha még erre a 19-re húz az ember egy lapot, azzal, hogy új családot alapít, gyakran lesz, akár nagyon hamar, minden túl sok... 

Igen. Szoktam még sírni a múlton. Amikor elárasztanak a rossz ízű gondolatok, minden erőmmel arra összpontosítok, hogy ezeket a nyomasztó gondolatokat valódi gyászra cseréljem ki a fejemben. És akkor jöhet a begubózás, könnyezés, forró tea és csoki. :)  Aztán - egy átmeneti időszak után - megint stabilizálódik a lelkem, és folytatom a munkát, ahol abbahagytam. Szoktam mondani azt is, hogy senki emberfia útonjáró nem bonyolódjon abba a téverdésbe, hogy csak azért, mert terápiára jár, családállításra jár, nem tudom hova jár, megvette a jegyét a páholyba, és soha többet nem néz be éjjel az ablakon a múlt mumusa!

De be fog nézni! Az Élet tanít bennünket sírni, búsulni, nem cselekedni, vagyis gyászolni. Az érzelmi intelligenciánk ebből a szempontból is erősen fejlesztésre szorul. Nézzük csak meg, hogy mennyi minden elkerülő manővert vagyunk képesek magunkra erőltetni annak érdekében, hogy ne kelljen szembe nézni valamivel, ami fájdalmas és már megváltoztathatatlan!

Nagymama is vagyok. Éppen annyi unokám van, mint gyermekem. Ezt nem terveztem. Ezt már a gyermekeim tervezték - vagy nem.  Mindenki felnőtt, és tervezi az életét. Tudatosan és tudattalanul. Ez utóbbival megint nehéz szembenézni. Azt hisszük, hogy végtelen számú gyeplőt tudunk a kezünkben tartani, közben tudattalanul reprodukálunk nevelési, viselkedési mintákat, melyek meghatározóak lesznek, s melyek elődeink életét megédesítették és máskor megkeserítették. 

Én is voltam unoka. Apai nagymamámat alig ismertem. Alig találkoztam vele. Felnőtt fejjel jöttem rá, hogy nagyon jószívű asszony volt, és ha nem így alakulnak a dolgok, nagyon szerettem volna őt. Én ezzel szemben az anyai nagymamám mellett nőttem fel. Vele laktunk egy fedél alatt. De sosem éreztem, hogy úgy igazán szeretem. Ellentétben az unokatestvérem rajongásig szerette ugyanezt a nagymamát, közelebb volt hozzá lelkileg, mint a saját édesanyjához. Mondhatnám, hogy "ki érti ezt?" De nem csak a racionális megértés lehet fontos, hanem az, hogy a helyükre kerülnek a dolgok. És kialakul egy belső rend.

Nagymamáim bizony nem rövidke életének, és  legfőképp az utolsó szakaszának, az öregkoruknak értelmét a család jelentette és a leszármazottakkal ápolt kapcsolat. Egy merőben más világban születtek a XIX. század végén. Olyan régen volt az, hogy belegondolni is nehéz! Amikor én születtem, már nagyon benne jártak az öregségükben. Anyai nagymamám mégis minden nap főzött valami egyszerűt, és délutánonként mesét olvasott nekem a megmaradt fél szeme világával. Végül is neki köszönhetem, hogy abból az utálatos óvodából végül egészen sikerült kimaradnom. Számára pedig a rólam való gondoskodás adott értelmet a mindennapoknak. 
Izgalmas dolog a jövőbe látogatni képzeletben. Ez az utazás megerősít abban, hogy nekem bármelyik hátralévő időmben életfeladatom, hogy elfoglaljam magam, értelmes és építő tevékenységeket folytassak, néha megöleljem az utódaimat, akik szintén a saját életület élik, és ez így lesz, amíg meg nem halok. A nagyik kora és szokásrendje nem jön vissza! És az én lelkem is arra vágyik, hogy mostani függetlenségemet lehetőleg minél tovább meg tudjam őrizni. 

Képzeljétek! Számos transzgenerációs mintát kellett teljes mértékben átkeretezni annak érdekében, hogy ne menjek a felnőtt gyerekeim agyára. Az egyik a "gyere haza időben!- miért nem vagy már itthon?" kombó, ahol a legöregebb rosszul lett, ha valaki nem jelent meg a megbeszélt időben. Ezt a reakciót meg kell érteni, hogy át lehessen írni. Egyszerű a képlet: ha valaki elveszíti az otthonát, aztán sorban 1-2 gyerekét, a harmadikat is, csak az külföldre szökött, akkor annak az idegei összeomlanak e teher alatt. Később valamit javul a helyzet, de valahányszor csak megjelenik a vesztés lehetősége, ez az árny mindig támadni fog. Ha valaki nem jött haza időben, annak valami baja van, nem is lehet másképp! - Igen. Mondhatnánk, hogy a mobiltelefonok világában nem nagy kunszt rátelefonálni, vagy ráírni a másikra. Ez igaz! Még nagyobb művészet nem ráírni! Nem hívogatni, nem zavarni abban, amiben éppen van. Hanem kezdeni kell valamit ezzel az öröklött démonnal. Azért is, hogy szerethető maradhassak.  Azért is, hogy például ne a nagymamám sorsát éljem, akinek nagyon nehéz volt.